Az Ozempic a nagy élelmiszergyártók számára ijesztő hatásokat produkál. Az emberek nemcsak kevesebbet esznek, hanem egészségesebb falatokra is vágynak tőle. Elvileg. Ez pedig jelentős kockázatot rejt magában az élelmiszergyártók- és forgalmazók számára.
Égető kérdés a jövőnk szempontjából, hogy mit gondolunk a technológiai fejlődésről. Megmenthet-e a klímaváltozás hatásaitól, vagy legalább mérsékelheti-e a változást? Jobbá teheti-e az életünket? Ha igen, akkor hogyan? Boldogabbak, vagy egészségesebbek leszünk? Vagy egyszerűen csak hatékonyabbak? A gép átveszi a monoton munkákat, az adminisztrációt, az embereknek pedig marad a kreatív problémamegoldás és a közösségi munka?
Vagy inkább tömegek maradnak majd elfoglaltság és megélhetés nélkül? A válaszok azon is múlhatnak, hogy megteszünk-e bármit csak azért, mert megtehetjük; mert van vagy lesz rá eszközünk.
Többek között erről, mármint a technológiai fejlődésről és annak társadalmi lehetőségeiről írt könyvet Daron Acemoglu és Simon Johnson. A két szerzőt egyébként 2024-ben közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazták.
A kockázatitőkés, szilícium-völgyi techno-optimisták összeszedett cáfolattal találják magukat szemben. (Oké, nagy eséllyel egyikük sem fog elmorzsolni egy könnycseppet, ha elolvassák Acemoglu és Johnson Power and Progress – nyers fordításban Hatalom és haladás – c. könyvét, de talán a rajongótáborukból egy-két embert elgondolkodtat.)
A könyv a techno-konzervatív és a technooptimista szemlélet között lavíroz. Azaz, amellett érvel, hogy a technológia jobbá teheti a társadalom többségének életét, de ez nem megy átgondoltság, koncepció és pragmatikus szabályozás nélkül. De mit jelent mindez pontosan?
A Nobel-díjas szerzők történeti példákat hoznak arra, hogy a technológia – legyen szó bármekkora tudományos teljesítményről – csak eszköz, amely ugyanolyan könnyen fordulhat a társadalom kárára és hasznára is.
Habár az ingatlanpiaci árrobbanásnak több oka is volt, ráadásul messze nemcsak magyar problémáról, hanem globális krízisről beszélünk, azt mégis kevesen vitatják, hogy a CSOK néven ismertté vált otthonteremtési kedvezmény kivette a részét a drágításból.
A CSOK miatt megnövekedett a kereslet, ami dráguláshoz vezet
A megnövekedett keresletet látva a befektetők is megmozdultak – ami ugye… további keresletet eredményez
A megnövekedett kereslet hirtelen ömlött a piacra, így egyrészt ösztönözte az ingatlanfejlesztéseket, ami akár jó is lehetett volna, másrészt viszont megdrágította az alapanyagokat, a munkaerőt, a fejlesztők pedig egyébként is kalkuláltak az állami támogatással és a nagyobb vásárlóerővel. Így bár épültek új lakások, ezek nem tudták érdemben csökkenteni az árrobbanást, sőt.
Hozzá kell tenni, hogy ugyanebben az időszakban CSOK nélkül is nagyon kedvező lakáshitelekhez lehetett jutni, fix és alacsony kamatozással.
Először Budapestet, majd innen kigyűrűzve Győrt, Debrecent és mára az ország minden települését elérte a drágulás.
Hol tartunk most? 2015-ben egy átlag budapesti lakást még 7-8 évnyi medián bérből lehetett megvenni, ma 15-20 évig kellene a medián bér 100%-át félretenni ehhez.
Összességében elmondható, hogy minél előbb vette fel valaki a CSOKot, az annál nagyobb segítséget jelentett, minél később, annál inkább csak némi kompenzációt kapott az elszállt árakhoz képest.
A változásokat soha nem egy tényező indítja el, de minden körülményt figyelembe véve elmondható, hogy a CSOK szándékai ellenére középtávon sem javította, inkább rontotta a lakáshoz jutás feltételeit. Habár mindig nehéz megmondani, hogy mi lett volna, ha…
Gulyás Gergely szerint a lakhatási válság pozitív hozadáka, hogy a "magyar emberek" vagyonhoz jutottak. Ez egy meglehetősen téves, félrevezető megközelítés, amely úgy kezeli az ingatlant, mintha kizárólag befektetési eszköz volna. Azonban az ingatlan a legtöbb ember számára otthon, tető a feje fölöt (lenne, ha meg tudná fizetni), nem pedig befektetési eszköz. Különbséget kell tenni a befektetés és a lakhatás között, a kettő összemosása igazságtalan eredményekkel jár, gyorsan mélyíti a már egyébként is szédítően mély társadalmi szakadékot.
Boldogít, nem boldogír, egy szintig boldogít, vagy minél több, annál jobb? Hogyan mérgezi meg a boldogságunkat a másokhoz való hasonlítgatás és a versengés? Ezekről szóló kutatási eredményeket osztok meg a videóban.
Tárgyalt kutatások: Kahneman, D., & Deaton, A. (2010). High income improves evaluation of life but not emotional well-being. Proceedings of the National Academy of Sciences, 107(38), 16489–16493. https://www.pnas.org/doi/full/10.1073/pnas.1011492107 Killingsworth, M. A. (2021). Experienced well-being rises with income, even above $75,000 per year. Proceedings of the National Academy of Sciences, 118(4), e2016976118. https://doi.org/10.1073/pnas.2016976118 Boyce, C. J., Brown, G. D. A., & Moore, S. C. (2010). Money and happiness: Rank of income, not income, affects life satisfaction. Psychological Science, 21(4), 471–475. https://doi.org/10.1177/0956797610362671
Miért lehetnek ennyire rosszul a szülők mentálisan? Miért vannak ennyire kimerülve? Mi az az intenzív gyereknevelés? Miért érzik úgy a szülők, hogy ebben a stílusban kell nevelni a gyereket?
Nemcsak Budapesten, illetve Magyarországon van lakhatási válság, hanem gyakorlatilag mindenhol, Ausztráliától az Egyesült Államokig. Közrejátszhatnak lokális okok is, a helyzet mindenképp komplex, de mégis van talán néhány általános ok, amely mindenképp fenntartja vagy rontja az életminőség-romboló helyzetet.
1. Társadalmi változások és a millenniál generáció
2. A magas lakásárak hatása kigyűrűzik
3. Globalizáció
7. Befektetési célú lakáshalmozás
A lakásárak mérésében a legjobb viszonyítási pont a drágulás lemérésére, ha megnézzük, hogy mhány évnyi medián fizetésből lehet egy átlag lakást megvásárolni. Ebben a felvételben erről van szó.
Elon Musk kolonoziálja a Marsot és még ezen kívül is csinál jópár szokatlan dolgot. Marc Andreessen ír egy technooptimista manifesztót, és szerinte mindenki komcsi, aki nem ért egyet vele. David Sacks a 40. szülinapjára, Marie Antoinette után szabadon, egy “Let them eat cake”, azaz “egyenekkalácsot” partit szervezett magának korabeli, 18. századi kosztümökkel, rizsporos parókákkal és a többi. Fincsi. Peter Thiel, aki nemcsak a nála valamivel fiatalabb Sacksot protezsálta, hanem Trump alelnökjelöltjének, J.D. Vance-nek a szilícium-völgyi, majd szenátusbeli érvényesülését is erősen támogatta. Számos tech-milliárdos közül négy, akik Trump támogatói közé tartoznak, és nem kis összegekkel szálltak ringbe, hogy üzleti érdekeiket előmozdítsák. Nézzük kicsit bővebben, hogy kik ők, és milyen politikai döntéseket várhatnak el Trump megválasztása esetén. Ebben a videóban Elon Musk profilját vázolom fel, a következőkben pedig Marc Andreessen, Peter Thiel és David Sacks következnek majd.
Kevés gyerek születik. Nemcsak Magyarországon, hanem mindenhol az úgynevezett fejlett világban. A kialakult helyzetért pedig nagyon sokan valahogy mindig a nőket hibáztatják. Meg a feminizmust. Meg a túl sok tanulást. Én nem is értem egyébként, hogy a férfiak hogy nem kérik ezt ki maguknak… mintha ők széttárt karral állnának, hogy hát, amit a nő akar, itt az lesz.
Mintha itt a nők annyira nyeregben lennének, hogy ha ők úgy döntenek, akkor lesz gyerek, ha nem, akkor nem. Vagy ha úgy döntenek, hipp-hopp ott áll sorba a családalapításra felsorakozó férfihad. Vagy hogy?
Ennyire szerintem ne nézzük le a férfiak döntéshozó képességét, partnerségét a gyerekvállalás ügyében. És ne nézzünk el annak a neoliberális rendszernek a következményei mellett sem, amelyben élünk.
A népességcsökkenés éremnek még kizárólag gender szempontból is legalább két oldala van.
Képzeljük el!
Ha egy pár három gyereket vállal, és az anyuka otthon marad – ahogy ez sok jobboldali influenszer szerint kívánatos –, akkor az apukának nem lesz elég a magyar medián bért megkeresnie. Csokkal, babaváróval és adóvisszatérítéssel sem. Amikor a jobboldal azt mondja, hogy addig nem vagy igazán kiteljesedett nő, amíg nincs lehetőleg minél több gyereked, akkor egyúttal azt is mondja, hogy nem vagy igazi férfi, ha nem tudsz eltartani egyedül egy öttagú családot. Azt mondja: rajtad áll.
Na én ezt úgy látom, hogy ma, amikor a társadalmi egyenlőtlenségek karikatúravilágában élünk, amikor mindenki számára nyilvánvaló, mégpedig világszerte, hogy a vagyonnak és a jólétnek vajmi kevés, és egyre kevesebb köze van az érdemes élethez, amikor egyre többen egyre büszkébben hirdetik, hogy ember embernek farkasa, pénz diktál, verseny van, és annyit érsz, amennyid van, akkor mind a nők, mind a férfiak okkal mondhatják azt, hogy nem.
Én a magam részéről ezt nagyon könnyen tudom egy protestként, passzív ellenállásként olvasni, még ha talán nem is minden esetben tudatos.
És arról még nem is beszéltünk, hogy mi van akkor amikor – többnyire – egy anyuka egyedül marad 2-3 gyerekkel, és az otthon töltött évek miatt alacsony fizetéssel, nem létező karrierlehetőségekkel. Egy korban, amikor a házasságok felének válás a vége, ezek azért nem lényegtelen kérdések. Egyedülálló anyává válni mindenféle biztonsági háló nélkül, egyenlő a koldusbottal, és ezt rengeteg adat, kutatás támasztja alá. És ha a továbbtanulás azt eredményezi, hogy a nők és férfiak ezeket egyre inkább képesek mérlegelni, akkor azért emiatt ne hullassunk könnyeket.
A tanulás egyébként a gyerekvállalásnál nem feltétlenül a felsőoktatást jelenti. Ahogy Jessica Grose megjegyzi a témában, az Egyesült Államokban ez azt jelenti, hogy sokkal kevesebb tinédzser szül.
Akárhogy is, nem annyira rossz dolog az, ha az embernek nemcsak önrendelkezési joga van, hanem lehetősége is, hogy azt gyakorolja. Ha csökken a gyerekvállalási kedv, az pedig ráncfelvarrással, vagy plusz zsebpénzzel aligha megoldható. Egy alapvetően bizonytalan, polarizált, fekete-fehér világban – amely nem mellesleg túl van népesedve, de ez már egy másik téma – nem csoda, ha a nők és a férfiak kétszer is meggondolják, hogy mennyi gyerek is a megfelelő létszám a családban.
Sokan vagyunk, akik úgy gondolják, hogy a környezetvédelmet elsősorban a probléma szívénél, a szennyező nagyvállalati, illetve ipari működések szabályozásánál kellene elkezdeni. A nagyvállalati szereplők reagálnak is a zöldülő kívánságokra, csak nem pont úgy, ahogy szeretnénk. Ebben a videóban a nagyvállalati környezetvédelem legfontosabb kulcsszavait, illetve az ezekhez kapcsolódó, sok szempontból problémás rendszert mutatom be: a téma tehát a karbonsemleges és a Net Zero, illetve az offsetting és a ráépülő karbonkreditrendszer. Összességében tehát elmondható, hogy az offsettingre, azaz a szén-dioxid-kibocsátás ellensúlyozására irányuló piaci tevékenységet, azaz a karbonkreditrendszert megeszi a piac logikája. Hatalmas, 2 milliárd dolláros, és dinamikusan bővülő üzlet rejlik ilyen értelemben a környezetvédelemben, és ez sok, a klímavédelemben belső motivációval egyáltalán nem rendelkező piaci szereplőt ösztönöz, hogy valamiként részt vegyen benne.
Felmerül a kérdés: ha egyre több megújuló, úgynevezett tiszta energia van a világon, úgy mint szélenergia, napenergia és vízenergia, és ezek egyre nagyobb részt tesznek ki az összes energiafelhasználásból, akkor miként lehet, hogy a szén-dioxid-kibocsátás továbbra is növekszik. A válasz a Jevons-paradoxon. A videóban bemutatom, hogy a megújuló energia és a szén-dioxid-kibocsátás trendjei miként változtak az elmúlt évtizedekben, majd a Jevons-paradoxon segítségével azt is, hogy mi annak a látszólagos ellentmondásnak az oka, hogy míg a szélenergia és napenergia egyre nagyobb szeletet hasít ki az energiafelhasználásból, a karbonkibocsátás mégsem csökken, hanem nő.
Mi a technooptimisták ígérete, ami nem válik valóra?