Égető kérdés a jövőnk szempontjából, hogy mit gondolunk a technológiai fejlődésről. Megmenthet-e a klímaváltozás hatásaitól, vagy legalább mérsékelheti-e a változást? Jobbá teheti-e az életünket? Ha igen, akkor hogyan? Boldogabbak, vagy egészségesebbek leszünk? Vagy egyszerűen csak hatékonyabbak? A gép átveszi a monoton munkákat, az adminisztrációt, az embereknek pedig marad a kreatív problémamegoldás és a közösségi munka?

Vagy inkább tömegek maradnak majd elfoglaltság és megélhetés nélkül? A válaszok azon is múlhatnak, hogy megteszünk-e bármit csak azért, mert megtehetjük; mert van vagy lesz rá eszközünk. 

Többek között erről, mármint a technológiai fejlődésről és annak társadalmi lehetőségeiről írt könyvet Daron Acemoglu és Simon Johnson. A két szerzőt egyébként 2024-ben közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazták.

A kockázatitőkés, szilícium-völgyi techno-optimisták összeszedett cáfolattal találják magukat szemben. (Oké, nagy eséllyel egyikük sem fog elmorzsolni egy könnycseppet, ha elolvassák Acemoglu és Johnson Power and Progress – nyers fordításban Hatalom és haladás  – c. könyvét, de talán a rajongótáborukból egy-két embert elgondolkodtat.)

A könyv a techno-konzervatív és a technooptimista szemlélet között lavíroz. Azaz, amellett érvel, hogy a technológia jobbá teheti a társadalom többségének életét, de ez nem megy átgondoltság, koncepció és pragmatikus szabályozás nélkül.  De mit jelent mindez pontosan? 

A Nobel-díjas szerzők történeti példákat hoznak arra, hogy a technológia – legyen szó bármekkora tudományos teljesítményről – csak eszköz, amely ugyanolyan könnyen fordulhat a társadalom kárára és hasznára is.