Nehéz az igazságot és a szeretetet összehozni. Egyszerűbb mondjuk valakit elítélnem, és távol tartanom magam tőle. Egyszerűbb mondjuk valakit elfogadnom, de nem törődnöm azzal, hogy mit adhatnék neki. Egyszerűbb az első nehézség alkalmával elmenekülnöm. Pedig Jézus által valahogy képes lehetek igazat mondani, őszintének lenni, és szeretni a másikat.

Még a legjobb szándékaink ellenére is [hát még akkor, ha nincs is ilyenünk...] előfordulhat, hogy valakitől eltávolodok, hogy valakit el kell engednem. Ilyenkor az az igazán fontos, hogy hogyan teszem ezt. Fontos, hogy ne használjam ki ezt az alkalmat a saját magam igazolására, hanem még ebben a helyzetben is tudjam, hogy mindketten Isten gyermekei vagyunk, és mindketten az Ő kezében vagyunk - néha ebből az a fontosabb, hogy ÉN Isten kezében vagyok, de néha talán a MÁSIK miatt aggódok pont.

A helyzetemre nézve néha csak össze-vissza elhelyezett pontokat látok, de, ha elkezdem azt csinálni, amit Isten kér tőlem, akkor idővel átélhetem, hogy elkezd valami értelmes kirajzolódni előttem. Aztán egyszercsak megértem már a rendszert, és egyre könyebben jutok el a következő pontig / hozom meg a következő döntést.

Nem kell rögtön elcsüggednem, ha valami nem sikerül. Szkéva fiai egyszercsak megjelentek, és ugyanazt akarták elérni, amit Pál apostol. De elfelejtették, hogy nekik is ugyanazt az utat kéne bejárniuk, mint Pálnak, aki például elképesztően nagy energiát fektetett évekig rossz célba [Jézus követőit üldözte, kivégeztette, és börtönbe juttatta], majd ezt elhagyta, és, hogy a dolgait, a hitét rendezze, 3 évre elvonult [semmi látványosat nem csinált ekkor].

A nehéz helyzetek megmutatják, hogy tényleg hol járok. Bármi is történt a pórul járt Szkéva fiaival ezután, most rájöhettek, hogy a hitük valamilyen szempontból még nem elég. Hogy van még mit tenniük, mielőtt komolyabb dolgokba belekezdhetnek. Egy korábban élt vezetőnek ezt mondta Isten [Zakariás 4:6]: „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel!”

Csak annak van értelme, amire Isten engem elhívott. Belevághatok bármi egyébbe, de annak nem lesz jó vége. Mert: Nem arra hívott el, hogy azt csináljam, amihez csak kedvem van, hanem, hogy azt csináljam, amire ő kér.

Legtöbbször, mielőtt teljesen kiakadnék, mielőtt valakit túl keményen leszólnék, kapok jelzést arról, hogy a békesség-szintem elkezdett csökkenni. Az érzéseim, a gondolataim, de még az izmaim is jeleznek nekem, hogy, ha nem teszek valamit ellene, akkor itt most nagy balhé lesz. Én pedig megtehetem, hogy odafigyelek rájuk, de megtehetem azt is, hogy tovább rohanok. Megtehetem, hogy eljutok addig a szintig, hogy már orvosi segítségre lesz szükségem a stresszkezelésben. Ma megtehetem azt is, hogy elkezdem a Jézustól kapható békességet keresni.

Talán én épp azt tudom is, hogy hol vagyok, de azt már kevesebbszer, hogy hova menjek; rendszeresen szükségem van útmutatásra. Azzal kapcsolatban, hogy milyen nagy célt tűzzek ki magamnak, hogy milyen szokásba kezdjek bele, melyiket hagyjam abba, hogy mit vegyek meg vagy adjak el... A Jó Hír az az, hogy Isten törődik velem, és vezet engem. Hogyan?

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy Isten nem ad semmi olyat, amit ne tudnék elviselni. Értem ezt a gondolatot, de magamnak úgy fogalmaztam át, hogy: Isten nem ad semmi olyat, amit VELE EGYÜTT ne tudnék elviselni.

Miért lennék Jézus szolgájává? Kevesen vágynak valaki mást szolgálni. Persze, pont itt van a dolog kulcsa. Miért van ez így? Mert nincs senki, aki méltó lenne arra, hogy szolgáljam. Vagyis van: ÉN magam. Szabad akarok lenni - vagyis magamat akarom szolgálni. Mert én jó főnök (/úr) vagyok. Ezért leginkább magamra, a saját gondolataimra, érzéseimre, vágyaimra figyelek oda. Jézus keresztjére nézve viszont egyszer meghoztam egy döntést: Jézus jobb vezető (/főnök/úr) mint én. Azóta örülök, hogy ő arra hív, hogy szolgáljam.

Jézus pár órára volt a kereszthalálától, amikor utoljára elment tanítványaival a kedvenc helyükre, és miközben felkészült a következő kihívásos órákra, megkérte a tanítványait, hogy imádsággal támogassák eközben. Biztos csalódott volt, amikor visszalépett hozzájuk, és látta, hogy ők mindeközben elaludtak... Persze, szükségük volt a pihenésre, nehéz napok voltak mögöttük, de, ha valamikor, aznap biztos szüksége lett volna Jézusnak, hogy mellé álljanak. A tanítványok viszont imádság helyett inkább bealudtak. (Ismerős...) Egy jót pihentek, de kimaradtak abból, hogy barátukat, és önmagukat is erősítsék.

Sokszor Jézusra csak egy vészmegoldásként gondolok, a Vele való találkozást egy terápiaként / kórházba menetelként élem meg. Ő pedig szeretne bennem élni. És szeretné, ha én benne (/vele) otthonra találnék.

Az életemnek van egy fontos döntése: elfogadom Jézust példaképemnek. Megismerem őt, és elkezdek rá felnézni. Ezután elkezdek rá még jobban vágyni. Aztán elkezdek rá hallgatni, a tanácsait megfogadni, a kéréseit teljesíteni. Ekkor elindul bennem egy változás: megtanulok helyesen élni, és gondolkodni.

Ha megjelenne egy betörő az ajtóm előtt, behívnám magamhoz? Kevés esély van rá...sokkal valószínűbb, hogy kihívnám rá a rendőrséget. Ugyanezt kell tennem a gondolataimmal is: elkapnom őket.

Mi a mostani világ különlegessége? Hogy mindenki dönthet. Nincs egy ország, aminek vezetője konkrétan, látható módon A JÉZUS lenne, hanem mindenki maga döntheti el, hogy csatlakozik-e a Láthatatlan Országhoz, aminek már most is Jézus a vezetője. Ha felkelek, bárhogy dönthetek, bármilyen napot kitalálhatok magamnak; akár egy olyat is, ahol az egészet Jézus nélkül élem. Miért? Mert Jézus nekem is meg akarja adni a lehetőséget, hogy csatlakozzak hozzá.

Sokszor átéltem már, hogy nagyon sokat számít, hogy kik vesznek körül engem. Amikor egyik nap nagyon rossz kedvem van, számít, hogy a környezetem mit tud erre mondani. Vagy pont, amikor nagyon aktívnak, energikusnak érzem magam, számít, hogy merre lökdösnek engem tovább, mit találunk ki. Aztán hosszútávon észrevettem, hogy bizonyos emberek rendszeresen ugyanazt a reakciót, érzést váltják ki belőlem.

Ma kimondom: én "Isten keze alatt" vagyok. Istenre bízom a hírnevemet. Istenre bízom a fontosságomat, az értékemet. Ez egy óriási terhet levesz rólam: nem én vagyok a saját menedzserem, Isten maga az. És Isten kezében jó helyen vagyok.

A Biblia a helyes útra való visszatérés első lépésének ezért azt tartja, hogy: beismerem, hogy nekem nem szabad mindent. Hogy én mostantól Istent követem. És sajnálom, de eddig nem ezt tettem. Ekkor megteszem az első lépést afelé, hogy ember legyek.

Az Úré a Föld...ez igazán jó hír! Mert ő az egyetlen úr, aki nem kivenni akar belőle, hanem áldozatot hoz érte. Őt megéri uramnak választani.

Szükségem van arra, hogy a gondjaim ne lenyomjanak, hanem kihívásokká, majd feladatokká formálódva előre vigyenek az életben. Szükségem van arra, hogy a gondjaimat valakivel együtt cipeljem. Isten nem lepődik ezen meg, hiszen erre teremtett: a vele-, és a többiekkel közös életre.