Az eleinte címtelennek induló rész két irányt is vesz. Az egyik ösvényt Dr. Lukács Liza gondolatisága kövezi ki, a másikat pedig egy ősi eszkimó mondás. Mindebből végül az arany középútra lyukadunk ki, szóval szerintem egészen jó kis túra vár ránk.
A kihívások mostanában divatosak, így aztán egy olyan témájú kihívásra hívlak Titeket, ami ellenben cseppet sem trendi. Nagyszerűség kihívás! Azaz egy héten át elismerni a nagyszerűségeteket…. Ugye hallottátok már azt a mondást, hogy sok kicsi sokra megy? És vajon a malacpersely csörgetésén túl alkalmazzátok ezt a bölcs meglátást az életetekben? Ebben a részben a némileg infantilis énem invitál benneteket egy olyan kihívásra, amiből idővel akár életforma is válhat.
Mi is az a barátság? Ebben a részben megkísérlem megadni erre az amúgy szerintem megválaszolhatatlan dilemmára a saját értelmezésemet, és közben még egy erősen slágergyanús dalcímemet is elkottyantom nektek.
Voltatok már úgy, hogy veszettül szerettétek volna, hogy igazatok legyen? Mert történetesen tudtátok, éreztétek, hogy igazatok is van, csak épp a környezeteteknek ez nem tűnt fel? Én voltam már így, számtalanszor az életemben. És tudjátok mire jöttem rá? Nos, ezt osztom meg veletek ebben az epizódban! Vigyázat, gyanúsan érzékenyen érinthet titeket (is) a téma!
A címet látva nem kell megijedni, nem belsőépítészeti podcastba csöppentetek véletlenül, bár ha a szavakkal szeretnék játszani, akkor azt is mondhatnám, hogy belső-építészetről, azonban annál inkább szó esik ebben a bő húsz percben. Ám a kiinduló pont az egészséges épület, mint valós minősítés, és a materiálisból, a fizikálisból haladunk egyre beljebb a rejtett, belső terünk felé. A belső terünk felé, ami ki tudja milyen állapotban vár minket, és végül felteszem azt a világra szóló kérdést is nektek, hogy vajon ki számít egészségesnek?
Sokan, sokat beszéltek már az elfogadásról, de egyrészt sohasem elég róla szót ejteni, másrészt valójában nem beszélni, hanem…. hanem mit kell vele csinálni? Érezni, mint egy érzést? Nem, nem valószínű. Csinálni, akarni, erőlködve? Ez sem esélyes. Ráadásul itt van még valami: vajon az elfogadás önmagában elég, vagy hiányzik mellőle valami mondjuk az elhivatottság? Esetleg ez a két komponens, ha teremtő életre vágyunk elválaszthatatlanok egymástól, vagy elegendő, ha csak elfogadjuk azt, ami van, vagy ha csak elhivatottsággal cselekszünk? Nem ígérem, hogy minden kérdésre megtalálhatjuk együtt ebből az epizódból a választ, de szerintem tápláló feleletekkel gazdagodhatunk a végére.
Az irrealitás ijesztő, félelmetes, kiszámíthatatlan? Igen! Néha ijesztő, olykor félelmetes, máskor kiszámíthatatlan. A reális megszokott, biztonságos, kikövetkeztethető? Igen! Általában megszokott, többnyire biztonságos, és nagyrészt kikövetkeztethető.
De vajon a szívünk mit súg nekünk? Az eszünk a realitás, a szívünk az irrealitás nyelvén szól hozzánk. Melyik nyelvet akarjuk beszélni? Nem kell örök érvényűen választanunk, nem kell egy irányba elköteleződnünk, mert úgy megint a szabadságunkat adnánk fel. Az esélyét, azonban megadhatjuk az irrealitásnak. Mert mi baj történhet? Még a végén az is kiderülhet, hogy az irreális az új reális.
Rendben van, ha most nincs minden rendben. Sőt! Te is teljesen rendben vagy, még akkor is, ha nem mindig vagy rendben. Anomália? Meglehet! De az igazság az, hogy semmi sem vagy csak fekete, vagy csak fehér. Még a dualitások világában sem. Azt nem tudom, hogy vajon ilyen-e egy “igazi” első podcast epizód, de az biztos, hogy a gondok épp úgy igaziak, mint a bennünk rejtőző megoldások.
