Sokan, sokat beszéltek már az elfogadásról, de egyrészt sohasem elég róla szót ejteni, másrészt valójában nem beszélni, hanem…. hanem mit kell vele csinálni? Érezni, mint egy érzést? Nem, nem valószínű. Csinálni, akarni, erőlködve? Ez sem esélyes. Ráadásul itt van még valami: vajon az elfogadás önmagában elég, vagy hiányzik mellőle valami mondjuk az elhivatottság? Esetleg ez a két komponens, ha teremtő életre vágyunk elválaszthatatlanok egymástól, vagy elegendő, ha csak elfogadjuk azt, ami van, vagy ha csak elhivatottsággal cselekszünk? Nem ígérem, hogy minden kérdésre megtalálhatjuk együtt ebből az epizódból a választ, de szerintem tápláló feleletekkel gazdagodhatunk a végére.