A konyha tele van mesés szerekkel.

Sok fogás, sok alapanyag.

Esős vagy napos, mindegy is: benne vagyunk a novemberben. Ez a hónap meg többnyire esős. S ha már hullik az égből, az alapjaiban határozza meg a hangulatot. És a mesélést. 1975-öt írunk, történetünk egy négylámpás Zsiguliban kezdődik.

Nem akármilyen ajánló következik... Maga a szerző írja ezeket a szavakat saját könyvéről, amely már megvásárolható, megrendelhető, és az Index Könyvek gondozásában jelent meg.

Nellie Melba (1861-1931) ausztrál operaénekesnőnek köszönhetjük a világ egyik legfinomabb desszertjét. Ez a kijelentés így nem teljesen pontos, a Pêches Melba desszert ugyanis Auguste Escoffier (1864-1935) találmánya, de tény, ha nincs ez a gyönyörű hangú szoprán énekes, és nincs ez a zseni francia szakács, akkor ez a remek desszert sem volna. 

Drámai hangvételű podcast következik. Nem túlzás. Mert ilyen is van: konyhai zaklatás. Sokat látjuk, mégis keveset beszélünk róla. Pedig kellene.

Már abban van valami szokatlan, ha a karóránk jelzi, mikor kell ennünk, ám ami ennél is riasztóbb, ha azt is megmondja, mit kellene ennünk. És ez már nem is a távoli jövő.

Valami végérvényesen megváltozik.

Fogadjunk, hogy sokan azt hitték, hogy ilyen soha többé nem lesz, de mindenki nagy örömére: PIERRE VISSZATÉRT AZ ÉTERBE, ÉS HÍRES MESÉT MESÉL.

Leveses történet következik. Aki szereti a sóskalevest, az most örülhet. Aki a cukros sóskalevest szereti, az nem fog örülni. Mert Pierre szerint az nem sóskaleves.

Egy hónapnyi szünet után Pierre visszatért közénk, és lássuk be, ezt sokféleképpen lehet értelmezni. Mi azok közé tartozunk, aki ennek örülünk, és azt is eláruljuk, miért.

Vizapacal, kaviár.

Miért hordanak kalapot a szakácsok?

Versenyben még a moszatok és a hínárok.

Kell hozzá hal, bárány, vese és hagyma.

Vannak azonosítható jegyek.

Pedig Pierre csak egy sóletféléről kezdett mesélni.

Terítéken a különleges alapanyagok.

Itt a húsvét, itt van újra...

Pierre szaftos történetet mesél.