Ha kilátástalannak tűnik a helyzet, jobb híján azt gondoljuk, rajtunk már csak egy csoda segíthet. Azzal szembesülünk ilyenkor, hogy helyzetünk megoldása nemcsak a mi lehetőségeinken mutat túl, de elképzelni sem tudjuk, hogy létezhet bármiféle megoldás. Marad a csodavárás – vagy a csodarabbi felkeresése. Pedig a csodarabbi se varázsló, de még csak nem is bűvész; olyasvalaki ő, aki életét a Tóra igazságának szenteli és rendületlenül ápolja kapcsolatát az Örökkévalóval. Ővele így értik meg jobban egymást, mint legtöbbünk, kevésbé igaz emberek.

A próféták – profánul fogalmazva – Isten szóvivői. Számunkra pedig, akik alighanem nem rendelkezünk prófétai képességekkel, s akik a próféciák címzettjei vagyunk, az a legfontosabb, hogy felismerjük, ki hordozza valóban az isteni üzenetet és ki az, aki tévesen vagy épp ármánykodva ölti magára a felfoghatatlan tudás autoritását. Miről ismerszik meg a hamis próféta és hol vannak az igaziak? Lehet, hogy az Örökkévaló nem üzen már nekünk? A válaszokért ismét a kinyilatkoztatáshoz kell fordulnunk.

Különös dolog a pénz: mivel közös értékmérője mindennek, ami megvásárolható, bele is látunk rögvest mindent, amit megvennénk belőle; már ha elég lenne belőle a zsebünkben. Az emberi vágy a vagyon iránt innen ered, mintha bankszámlánkkal egyenesen a mindenségnek válhatnák részvényeseivé. Tetszetős, logikus, mégis félrevezető hozzáállás ez, kiváló receptje a boldogtalanságnak. Jó ugyanis nem sülhet ki abból, ha életünket és értékrendünket egy eszmei értékektől steril képzetbe látjuk bele. Az anyagi javak ezért különleges felelősséggel járnak: a pénz csak akkor ér valamit, ha nemcsak képesek, de készek is vagyunk azt valódi értékre váltani, s ha így teszünk, a pénz akkor valóban boldogít.

A humor nem tréfadolog! – szól a híres bonmot, amellyel – még ha csak merő véletlenségből is – igazi talmudi bölcsességre tapinthatunk rá. A humor ugyanis jóval több, mint egyszerű nevettetés, a zsidó humor pedig egyenesen a tórai tanok átadásának terepe lehet. Ez pedig bizonyosan nem tréfadolog! A szellemesség szerepe nem túlértékelhető; ám helyét és idejét, tárgyát és közönségét nem árt jól megválasztanunk. Van-e a zsinagógában helye a viccnek, humorizálhat-e a rabbi? Minden azon múlik, hogy ki nevet a végén: a Grün-e vagy a Kohn?

Gondoltunk-e már arra, hogy felnőtt emberként nagyobb megtiszteltetésben nem is lehet részünk, mint hogy gyermeket nevelhetünk? A felvetés csak azért tűnhet meglepőnek, mert túlságosan megszoktunk, hogy kihívásokat és lemondásokat listázva, pro és kontra érvek kereszttüzében mérlegeljük, „mivel is jár egy gyerek”. Az is igaz, hogy azt tartjuk igazi megtiszteltetésnek, amiben a külvilág részesít minket. Pedig ha jobban belegondolunk; ugyan, mi is lehetne felemelőbb annál, mint hogy részesei lehetünk egy új élet kezdetének, hogy vigyázása, segítése, alakítgatása és terelgetése; azaz nevelése ránk van bízva? Olyan megtiszteltetés ez, amelyre ráadásul mindannyian méltók lehetünk. – Csak legyünk készek felnőni hozzá!

Létezik egy sztereotípia, miszerint a zsidók állandóan ünnepelnek valamit. Ez még hagyján, de majdnem mindig valamiféle túléléstörténetet, csodás megmenekülést a halálos veszedelem szorításából. És akkor még nem is beszéltünk a legszentebb napról, a sábátról, amit viszont hétről hétre nagy vigadalom közepette fogadnak. Nos, a sztereotípia igaz, valóban van mit ünnepelnünk, ám ez közel sem öncélúan alakult így; ünnepeink ugyanis intuitív útjelzői mindannak, amit zsidóságnak nevezünk.

Oly gyakran beszélünk arról, hogy mire kell számítanunk a halálálunk után, hogy lassan arról feledkezünk meg, hogy mi dolgunk van annak beállta előtt. Előttünk az élet! – szól a bátorítás. Igen, amikor halottainkat búcsúztatjuk, amikor gyászoljuk őket, nem mással szembesülünk, mint e jól ismert frázis mély igazságával. Azzal, hogy minden, amit csak érzünk, gondolunk, hiszünk és teszünk, végsősoron magához az élethez köt minket. Mert mi, itt és most azzal egyek vagyunk. S ha ez igaz, akkor amit csak a világ – s benne önmagunk – jobbításáért tehetünk, azt bizony itt és most kell megtennünk. Előttünk az élet!

Mindenki bírni akarja a hosszú élet titkát, ám a látszattal ellentétben az mégsem egyértelmű, hogy voltaképpen miért. Mert hát a titok állhat ugyan a megadatott napok maximalizálásában, de minthogy rövid élet is lehet teljes és hosszú is tűnhet elfecséreltnek, adja magát a kérdés, hogy vajon mire is vágyunk igazán. Arra, hogy életünk időben bővelkedjék vagy arra, hogy életidőnk kitöltésére képesek lehessünk? A kérdés se nem költői, se nem túlságosan elvont; morális. Amikor az Örökkévaló az ötödik parancsolatával szüleink tiszteletére szólít, a hosszú élet feltételeként köti azt ki. E rejtélyes összefüggést azonban csakis akkor tudjuk felfedni, ha készek vagyunk személyes felelősségeink rendszerét felismerni, feltárni, azt súlyával együtt felvállalni.

Vajon miben különbözik a múlt és a történelem? Mondják, hogy a történelmet a győztesek írják és azt is hallottuk már, hogy „A múltat végképp eltörölni”. Való igaz, egyazon ceruza két vége is lehet grafithegy és radír – íráshoz és eltörléshez –, ám közel sem mindegy, hogy eszközünk forgatása mögött milyen szándék húzódik. Mondhatjuk-e hát, hogy a múlt abszolút, s a történelemmel mi adjuk meg jelentését? Közösebb-e a múltunk, mint a történelmünk, netán múltjaink és történelmeink vannak csupán, s végül rajtunk áll, hogyan osztozunk meg a felelősségen és a sorson?

Sokaknak máig meghökkentő egy okostelefonját böngésző ortodox zsidó látványa, s e zavar elsőre nem is tűnik teljesen alaptalannak. Nem másról van szó ugyanis, mint hogy az ősit és a tradicionálist a modernitás globális szimbólumával kell tudnunk egyazon kontextusban befogadni. Szemünket hiába dörzsöljük, nem a látásunk csal meg ilyenkor: mindössze arról van szó, hogy a zsidóság egyetemessége nem beleszuszakolható az izmusok leegyszerűsítő mátrixába.

Amikor érvekről és ellenérvekről merengünk, akarjuk-e, hogy legyen gyermekünk vagy sem, nem árt arra emlékeztetni magunkat, hogy csakis azért gondolkodhatunk erről, mert szüleink anno világra hoztak minket. Milyen szempontok tántoríthatnak hát el most bennünket? Milyen érv lehet erősebb magánál az életnél is? Értelem és érzelem; a világi és a vallási, az egyéni és az egyetemes párbeszéde párbeszéd-e vajon közös nyelv híján?

Még ha ellentmondásnak tűnik is, hogy a leghangosabb társadalmi viták kellős közepén épp életünk legszemélyesebb szeglete kell, hogy álljék, belátható, hogy ez másként aligha lehetne. A helyzet ugyanis úgy áll, hogy „személyes szexualitásunk” számos elidegeníthetetlen vonatkozása adja ki azokat a társadalmi konstrukciókat, melyek aztán átlagolva hatnak vissza mindannyiunkra: a házasság, a gyerekvállalás, a vallásgyakorlás intézményes keretei vajon miként képviselhetik – vagy, ha tetszik; jelölhetik ki – társadalmi normáinkat oly módon, hogy azok a személyes szabadság sokszínűségével is összhangot tudjanak képezni? Ki döntsön a keretekről – és főleg, milyen alapon? Egy biztos, ideológiák harcából nem születhet egyetemes megoldás.

Társadalmi nem. – nem mintha ettől sokkal beljebb lennénk. Csak azért problémás ez, mert még párhuzamosan zajló, potenciálisan sorsfordító háborúk sem terelik el a nyugati világ figyelmét a „társadalmi nem” égető kérdéséről. Erre persze igen jó okuk van, hisz mára az élet majd’ minden terültét átszőni és nagyban meghatározni látszik az erről folyó heves ideologikus diskurzus. Nem mintha ettől sokkal beljebb lennének. Hogyan tovább?

A nemi szerepek alakulása, ahogy maga a korszellem is, az életkörülmények történelmi távú alakulásának közösségszervezési lenyomata. Nyilvánvaló, hogy ezek felülvizsgálata időről-időre nagyon is indokolt, azonban arról, hogy buzgalmunkban mikor hagyjuk le saját magunkat is, vagyis, hogy túlkompenzálásunkkal mely ponton siklatjuk ki a változást organikus menetéből, azt félő, hogy csak akkor látjuk (be), amikor a zsákutcavégi fal már féktávon belülre került.

Vajon, ha valami teljesen nyilvánvaló, az igaz marad kifordítva is? S ha már kifordítás, beszéljünk egy kicsit az öltözködésről! Az például nyilvánvaló, hogy mit miért öltünk magunkra: alkat és alkalom, hangulat és ízlés, vagy épp egy kiadós eső, ezek mind-mind hatnak ránk, mikor az ideális ruházat megválasztásán vagyunk. Ugyanez a kérdés kifordítva azonban már így áll: Vajon a gondosan kiválasztott ruházatunk miképpen fog visszahatni miránk?

Mit is hívunk köznapi értelemben térítésnek? Valami olyasmit, amikor valaki vagy valakik – történetünk térítői – olyannyira biztosak igazukban, hogy arról erkölcsi kötelességüknek érzik meggyőzni embertársaikat is. Ám e tevékenység, érthető módon, nem mindig mentes az ellenállástól: előfordul, hogy szép szóval sokra nem mennek, előfordul, hogy az agilis győzködés emberéletekbe kerül. De vajon milyen gyakran fordul elő az, hogy e térítők igazságukba vetett hite ezen a ponton meginogjon?

Elsőre tán ellentmondásnak tűnhet, ám közel sem meglepő, hogy gyökereikben ily közeleső vallások viszonyai ideális esetben sem lehetnek teljesen súrlódásmentesek. Hisz, ha lehetnének, ugyan mi szükség lett volna a különválásra, újradefiniálásra? A közelség és a széttartás dinamikái markánsak és ellentétesek; ez szüli a feszültséget, amelynek megszelídítésére csakis közösen vállalkozhatunk. A siker ez esetben létkérdés. Baj csak akkor van, amikor már ebben sem értünk egyet.

A kabbala a zsidó világértelmezés legmélyebb rétegét interpretáló misztikus tudomány, amely voltaképpen a lét és az idő, az Isten és a teremtés; a végtelen megismerésére épülő emelkedett filozófiai irányzat. Ugyan ki ne szeretné jobban érteni a mindenséget, s abban önmaga helyét? – ám ahhoz, hogy a létezés kiismerésének kabbalisztikus útjára léphessünk, lelkünk és szellemünk alapos felkészítését biztosan nem odázhatjuk el.

Az Izraelt ért terrortámadás az egész világot sokkolta. Sokkolta bestiális kegyetlenségével, a pusztítás elképzelhetetlennek hitt mértékével. A cinikusan megválasztott időzítés, mely az egyik legvidámabb ünnepre, a zsidó-keresztény civilizációt meghatározó Biblia fundamentumának, a Tóra örömünnepének napjára esett, több volt taktikai fogásnál; nem csupán a zsidók legvédtelenebb pillanatát keresték a gyilkosok, de az egész világ számára megmutatták, nekik semmi sem szent. A világ most válaszát fogalmazza. Izrael háborúban áll.