Nagyon ironikus, hogy az a csodálatos eszköz, amelyet emberi elmének nevezünk, amely annyira kreatív, innovatív és végtelenül hasznos számunkra, lényegében veleszületett hajlammal rendelkezik arra, hogy elítéljen, összehasonlítgasson és kritizáljon bennünket. Hibákat keres, a hiányosságainkra összpontosít, és bármerre néz, mindenhol problémákat talál. Úgy tűnik, mintha az elménknek lenne egy saját elméje; mintha egész álló nap olyasmiről beszélne, amiről neki tetszik, és egyáltalán nem venné figyelembe, hogy az hasznos-e nekünk, vagy sem. Sőt mi több, úgy tűnik, mintha nagy élvezetét lelné abban, hogy visszaemlékszik a múltban megélt fájdalmakra, a jövő miatt aggodalmaskodik, vagy a jelen problémáin gyötrődik. A szerző véleménye szerint ezek a gondolkodásminták teljesen normálisak – de nem visznek előre. Ha beleragadunk ezekbe a gondolatokba, egyre nehezebb lesz a küzdelmünk a valósággal, és egyre fokozódik az egyébként is meglévő fájdalom. De nem maguk a gondolataink jelentik a problémát. Nem a gondolataink hozzák létre a „pszichológiai ködöt”, hanem az a mód, ahogy reagálunk rájuk. Ezen pszichológiai szmog jelenségének aspektusait mutatom be ebben a podcastben.