"A fák dideregve futottak el a vonat mellett. Futottaka fagyos rögök, a tört kórójú tarlott mezők, a sápadt halmok. Mintha a halál csordája volnának s hátul hosszú, fekete ostorral kergetné őket egy akolba a könyörtelen pásztor.

Hárman ültek a harmadosztályú kocsiban. Egy sárospataki borvigéc, aki Nagyváradon ült fel s azóta vastag bőrszivarátszopogatja. Egy örmény, aki a fűtetlen kocsiban hol a kezeit, hol a lábait rázza s azt hiszi, hogy a rázott hideg, meg ráadásul a fáradtsága kevesebb baj, mint a heverő fázás. De talán így teszünk mindnyájan, talán az élet rohanó vagonjában is azért rángunk, vitustáncolunk hitet, tagadást, politikát, festményt, drámát, filozófiát, háborút és békét, hogy az állomásig ellopjukmagunk az örök semmi hidege elől. Az örmény különben disznókereskedő volt, minden ujján aranygyűrű, nyakán piszkos, zsíros kendő. Azonkívül nagy pocakja volt s ha egy percre pihent atomjai mozgósításában, ezt ismételte magában: – Édes Mária, segíts meg, édes Jézusom, ne hagyj el.

A harmadik Köblös Áron tiszteletes úr volt. Egyenesen, mozdulatlanul ült a piszkos fapadon, mely még mutatta a bomlott emberiség rángásait. Hatalmas termetével ülve is úgy látszott, mintha állna. Tisztes ősz haján kis fekete házisapka volt. Nyugodt, fájdalmas, szép férfiarcát ősz szakáll kerítette. Köblös Áron tiszteletes úr pap volt, igazán pap, mindig és első látásra is pap. A palástot bárhol a vállára látta az ember, ha nem is voltrajta, a fekete kötésű bibliát kezeibe, az örök vigasztalás igéit nyugodt, szánó ajkaira. Ült, ült Köblös Áron tiszteletes úr és fájdalmába nézett."