Van egy történet, amelyet négyszáz éve mesélnek újra és újra Phenjanban és mindkét Koreában. Főszereplője egy fiatal nő, szinte még gyermek, Kje Vol Hjang, aki a város védelmében feláldozta az életét. Kje Vol Hjang kiszeng volt, azaz „szórakoztató nő”, aki zenéléssel és a közösségi eseményeken való fellépéssel kereste kenyerét, és a konfuciánus felfogás szerint a társadalom pereméről érkezett.
Ám a legenda nem csupán múlt: Északon a mártíromság, Délen az identitás, mindenütt a női sors metaforája lett.
Ez a beszélgetés arról szól, hogyan válik a mítosz politikává — és viszont, a történelem emlékezetté — és viszont, és mi történik, amikor egy ország — akár kulturális, akár nagyonis fizikai értelemben — önmagát zárja karanténba.
Dr. habil. Csoma Mózes
Beszélgető partnerem történész, Korea-szakértő és diplomata, aki egyaránt otthon van a levéltárak mélyén és a phenjani külképviseletek mindennapi valóságában. Munkáiban nem a politikai szenzációt keresi, hanem a hangokat, amelyek a történelem réseiben szólalnak meg: legújabban a kiszeng (avagy gésa), Kje Vol Hjang történetét, aki a japán invázió idején áldozta életét hazájáért, és azokat a névtelen embereket és diplomatákat, akik a huszonegyedik századi Észak-Korea karanténvilágában próbálnak embernek maradni.
Csoma Mózes figyel, kérdez, de sosem ítél. Azt mutatja meg, ami a mítoszok és a diplomácia mögött mindig ugyanaz marad: az embert, aki történeteket mesél, hogy megőrizze önmagát a felejtés ellen. Legújabb könyve hősének, Kje Vol Hjangnak szobra ma is ott látható a Tedong folyó partján, de miközben citeráján a dal változatlan, a két Korában nagyon is elérő módon szólaltatják meg.
Csoma Mózes: A phenjani legenda
Csoma Mózes: Phenjani exodus
Csoma Mózes: Diszkózene a Kvangbok sugárúton
Farkas Vladimir: Nincs mentég. Az ÁVH alezredese voltam
Madácsy József húsz éven át ült az Anonim Alkoholisták (AA) ülésein, beszélgetve a mozgalom magyar tagjaival, megismerve világukat. Körben ülő emberek, a kimondott vallomás, taps a végén: a legtöbben az Anonim Alkoholisták mozgalmát így ismerjük az amerikai filmekből. A popkultúra a mélypontot gyakran megváltásként, a bukást vonzó történetként ábrázolja. De mi történik, ha a reflektorok kihunynak, és az emberi szó, vagy a hallgatás, a csend kerül előtérbe? Madácsy József antropológus könyve, A mélypont ünnepélye, az Anonim Alkoholisták magyar közösségét mutatja be: egy csoportot, amely egyszerre ismeri az amerikai modell örökségét és a hazai társadalmi valóságot.
Hogyan működik a józanodás közösségi kultúrája Magyarországon? Hogyan és miért született meg a mozgalom Amerikában, és hogyan honosodott meg nálunk? Ez a lebilincselő beszélgetés személyes tapasztatok alapján mutatja meg, hogy a józanság nem mítosz, hanem gyakorlat; nem egyéni dráma, hanem közösségi figyelem. A mélypont pedig, ha van is, nem a történet vége, hanem az új nyelv kezdete. Ahogy az Anonim Alkoholisták egyik szlogenje fogalmaz: „Annyira vagyunk betegek, amennyi titkunk van.”
Madácsy József könyve és munkája nem merül el a függőség éjszakájában, hanem azt a fényt mutatja meg nekünk, ami akkor születik, amikor emberek kimondják egymás előtt a kimondhatatlant.
Dr. Madácsy József PhD
Filozófiát, szociális munkát és néprajzot tanult a Pécsi Tudományegyetemen, majd húsz éven át kutatta az Anonim Alkoholisták magyarországi világát. Jelenleg a Közösségi és Szociális Tanulmányok Tanszék tanszékvezetője. Fő oktatási és kutatási területei a szenvedélybetegség, a felépülés lehetőségei és a segítő munka etikája. Egyetemi munkája mellett autogén tréner és addiktológiai tanácsadó a Rovienne Pszichológiai Központban, illetve az INDIT Közalapítványnál önkéntes munkában támogat problémás szerhasználattal küzdőket.
A műsorban említett könyvek:
Nagykönyv (ANONIM ALKOHOLISTÁK: Az alkoholizmusból felépült sok ezer férfi és nő története)
Madácsy József: A mélypont ünnepélye: Az Anonim Alkoholisták Közössége Magyarországon
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek
Csernobil. A szó önmagában is súlyos, ami mély krátert ütött a 20. század utolsó negyedének kollektív tudatalattijában. Miközben 1986. április 26-ig Csernobil – ahogy 2019-ig a tízmilliós Vuhan – nevét Magyarországon alig ismerték, hamarosan egy egész korszak szimbólumává vált. Immár nem földrajzi név, és nem is csupán egy ipari katasztrófa hívószava – hanem egy pillanat, amikor a technológiai voluntarizmus, az államszocialista hatalomtechnika és aglobális információs ökoszisztéma egyszerre remegett meg. Aki akkor élt, emlékszik: a gyerekek nem mehettek a homokozóba, a salátát fillérekért lehetett kapni, mégsem vette senki, és egy sor atomfizikai szakkifejezés vált hirtelen a köznyelv részévé.
Ebben az epizódban a médiát nem semleges közvetítő csatornaként vizsgáljuk, hanem mint szereplőt – sőt, mint történelmi tényezőt. 1986 áprilisában a szocialista hírgyártás és hírszolgáltatás történelmi léptékű próbával szembesült. Ma már az események minden másodperce ismert – de vajon akkor mit tudott a szovjet-orosz vezetés – felfogták-e a történtek súlyát? Mit tudott a magyar politikai vezetés? Mirőltudhatott, és mit tudott kideríteni a hazai sajtó? Milyen csatornákon keresztül gyűjtötte információit és hogyan állította elő az egész generációk politikai-társadalmi tudatát meghatározó híreket? És vajon hogyan élték meg 1986 magyar újságírói (és funkcionáriusai) mindezt, és tetteik tükrében vagyon kinek tartoznak elszámolással? Boldog Dalma médiakutató részletesen bemutatja, hogyan kelt életre egyfajta árnyék-nyilvánosság: hol burkoltan, hol félreérthetően, hol a sorok között. A magyar média – minden korlátja ellenére – nem adta meg magát feltartott kézzel a hallgatás törvényének. A sajtó nemcsak közvetített, hanem formált is: véleményt, attitűdöt, félelmet.
Csernobil – és annak médiavisszhangja – megingatta az államszocializmus egyik alappillérét, a totális információ-kontroll illúzióját, de arra is rámutatott, hogy a hiteles tájékoztatás többet követel, mint amire az akkori magyar sajtó (és politikai vezetés) képes volt. Az emberek érezték, hogy valami nem stimmel – és ez a felismerés a 80-as évek végének egyik első repedése volt. A közvélemény alakulása, a gyanakvás, a független információforrások keresése, mind hozzájárultak ahhoz a társadalmi és politikai átalakuláshoz, amit mi ma rendszerváltásként ismerünk. Csernobil tehát nemcsakkörnyezeti, hanem kognitív katasztrófa is volt – egy kollektív rádöbbenés arra, hogy a világ nem védett, és hogy a hírek is lehetnek veszélyesek. Ez a beszélgetés ennek a történetnek a rekonstrukciója – és a tanulságok mérlegelése.
Dr. Boldog Dalma médiakutató
A Budapesti Gazdasági Egyetem adjunktusa, a hazai médiatörténet és propagandaelemzés fiatal, de már meghatározó szereplője. Kutatásai a szocialista korszak sajtómechanizmusaira, a cenzúra működésére és a hírstruktúrák változására fókuszálnak. A Budapesti Corvinus Egyetemen megvédett doktori disszertációját a magyar sajtó Csernobil-reprezentációjáról írta. Friss elemzéseiben a médiát nem passzív közvetítőként, hanem aktív társadalmi szereplőként vizsgálja. 2017 óta gondozza a Médiakutató médiaelméleti folyóirat kritika rovatát, 2022 óta a lap szerkesztője, tagja a Central European Journal of Communication című kommunikáció- és médiatudományifolyóirat külső bírálói körének. Munkája különösen fontos abban a korban, amikor a közvélemény formálása ismét kiélezett politikai és morális kérdéssé válik. Ebben a beszélgetésben a csernobili baleset nyilvánosságtörténetén keresztül segít megérteni, hogyan ingott meg – és milyen irányba fejlődött tovább – a késő szocialista magyar tájékoztatás rendszere.
A beszélgetésben említett könyvek:
Boldog Dalma: Csernobilés a magyar média. Egy atomkatasztrófa lenyomatai
Gabriel García Márquez: Száz évmagány
Békés Csaba: Enyhülés és emancipáció. Magyarország, a szovjet blokk és a nemzetközi politika, 1944–1991
Ez az epizód Rembrandtról szól – de nem a megszokott módon. Rényi András, az ELTE professzora a festészetet nem puszta látványként, hanem filozófiai drámaként értelmezi. Szerinte Rembrandt művészete abban úttörő, hogy a kép nála színpaddá válik: a fény és az árnyék, a gesztus és a tekintet nemcsak elbeszél, hanem létrehozza azt a tapasztalatot, amelyben a néző maga is szereplővé válik. Beszélgetésünk különös fordulatot vesz, amikor a Rembrandt képei mögött meghúzódó drámák, bibliai történetek terében találjuk magunkat.
Rényi András az ELTE Bölcsészettudományi Karának egyetemi tanára, művészettörténész és esztéta, aki évtizedek óta a magyar szellemi élet meghatározó alakja. Tanulmányai és esszéi a művészettörténet, az esztétika és a filozófia határtereit járják be. Művei között ott találjuk a Gyönyörű ez a mai nap. A nyolcvanas és a kilencvenes évek magyar művészete (2003), Az értelmezés tébolya (2008) címűt, valamint legfrissebb, monumentális könyvét, a Rembrandt – A képek színjátéka (2024) című több mint 800 oldalas kortárs klasszikust. Ezekben ugyanaz az intellektuális kíváncsiság működik, amely Fodor Gézát Mozarthoz, vagy Charles de Tolnayt Michelangelóhoz vezette: a nagy művek titkát kutatni, ahol a forma mögött az emberi lét drámája rejlik.
Rényi a művekben – és elemzésükön keresztül – a megszólaló emberi választásokat és dilemmákat keresi, azt, ami a képekben bennünket érint. Munkásságában a Lukács György és Fülep Lajos nevéhez kötődő esztétikai hagyomány találkozik a legfrissebb nemzetközi művészettörténeti diskurzusokkal.
A beszélgetés során előkerülnek a szellemi hagyomány alapművei, az említetteken túl a Vasárnapi Kör szellemi öröksége, Svetlana Alpers Rembrandt’s Enterprise című munkája, amely a mestert vállalkozóként és stílus-márkaként mutatja be. És persze ott van Rényi saját monumentális kötete, a Rembrandt – A képek színjátéka, amelyből az egész beszélgetés kiindul.
Az adásban filozófusok és esztéták is felbukkannak: Lukács György és Fülep Lajos hagyománya, a már említett Tolnay Károly Michelangelo-kutatásai, valamint a modern esztétikai viták, amelyek a szerzőiség, a zsenikultusz és a művészettörténeti ikonográfia kérdéseit feszegetik. A hallgató így nemcsak festményekről és könyvekről hallhat, hanem arról is, hogyan fonódik össze a filozófiai gondolkodás és a képek drámai ereje.
A beszélgetésben említett könyvek:
Fodor Géza: Mozart operái, Gondolat, Budapest, 1972.
Charles de Tolnay: Michelangelo I–V. (The SistineCeiling, The Medici Chapel, The Tomb of Julius II, The Laurentian Library, The Last Judgment), Princeton University Press, 1943–1960.
Svetlana Alpers: Rembrandt’s Enterprise. The Studio andthe Market, University of Chicago Press, 1988.
Rényi András: Rembrandt – A képek színjátéka, L’Harmattan, Budapest, 2024.
Rényi András: Rembrandt – A képek színjátéka. Hermeneutikai kísérletek (online képmelléklet), L’Harmattan,Budapest, 2024.
Mit tehet az ember, ha tudja, hogy baj van – de mégsem tud nem remélni? Ebben a beszélgetésben Takács-Sánta András humánökológussal nem pusztán azt a kérdést feszegetjük, hogy megmenthető-e a világunk, hanem azt is, hogyan beszéljünk róla, és mit kockáztatunk azzal, ha túl hamar mondjuk ki: „nincsen remény.” A mélyalkalmazkodás teoretikusai szerint ideje elfogadni az összeomlást – nem puszta példázatként, hanem gyakorlati valóságként. András azonban más utat jár: ő a reményt nem vigasznak, hanem erkölcsi kötelességnek látja, sőt az egyetlen logikus álláspontnak.
A kérdés nem az, hogy ki naivabb – hanem az, hogy ki mer még gondolkodni akkor is, amikor már mindenki csak túlélni próbál.
Ez a beszélgetés nem egy ökopolitikai szeminárium és nem is erkölcsi prédikáció. Beszélgetésünk vezérfonala egy nyitott kérdés az ismeretlen jövőről – ahol a remény és a lemondás, az aktivizmus és a felismerés, a kultúra és az összeomlás között feszülő ellentmondásokat nem feloldani próbáljuk, hanem megérteni. Mert a filozófia nem válaszokat ad, hanem megnyitja a teret, amelyben kérdezni tudunk.
Takács-Sánta András
humánökológus, az ELTE habilitált egyetemi docense, szakigazgató
András a magyar humánökológia egyik legjelentősebb hangja: tanár, gondolkodó, közéleti értelmiségi, aki nem elégszik meg azzal, hogy a válságot diagnosztizálja – ő a „cselekvő remény” útját keresi. Pályája az egyetem katedrájától a kisközösségi mozgalmak terepéig ível: évtizedek óta kutatja és tanítja, hogyan élhetne az ember úgy, hogy ne pusztítsa a természetet, hanem erősítse azt. Írásaiban és könyveiben – a Közlegelők komédiájától a legújabb, A világ eleje című kötetig – arra hív, hogy a polikrízist ne végzetként, hanem lehetőségként értsük: mint ami esélyt ad arra, hogy új civilizációs mintákat teremtsünk.
Ez a beszélgetés róla is, de talán még inkább rólunk szól. Arról, hogy mit kezdhet egy közösség a remény és az ellenállás kettősével, lehet-e a válság korában hősi tett az együttműködés, az apró cselekvés, a lokális bátorság. András rámutat: a „válság” mindig egyszerre vég és kezdet. Abban hisz – és minket is erre tanít –, hogy a történelemnek ebben a „mitikus pillanatában” nem csak a politikusok, nem csak a tudósok, hanem mindannyian felelősek vagyunk. És hogy egy apró gesztus is, mint egy pillangó szárnycsapása, vihart kelthet – ha van bátorságunk és képzelőerőnk hinni benne.
A beszélgetésben említett könyvek:
Takács-Sánta András: Világeleje
Takács-Sánta András: A közlegelők komédiája
Takács-Sánta András: Paradigmaváltás?! Kultúránk néhány alapvető meggyőződésének újragondolása
Takács-Sánta András: Bioszféra-átalakításunk nagy ugrásai
Immanuel Wallerstein: Bevezetés a világrendszer-elméletbe
Andri Snaer Magnason: Időről és vízről
Michael E. Mann: Az új klímaháború
Martin Heidegger: Bevezetés a metafizikába
Aldous Huxley: Perennial Philosophy
Mi van akkor, ha a világ, amit látunk, csupán vékony hártya a tapasztalat mélyebb rétegei felett? Ebben a beszélgetésben Szummer Csaba pszichológus és filozófus leemeli a bögre nevű hétköznapi csodát az asztalról, és megmutatja, hogy a valóság nem tárgy – hanem viszony. Nem dolog – hanem élmény.
Freuddal indulunk, Merleau-Pontyval folytatjuk, és meg sem állunk a pszichedelikus tudatkitágítás határáig. Mert a tudat nem analóg masina, hanem örvény, emlékekből, érzésekből, vágyakból és régi történetekből fonódó hálózat.
Ez a Nyílt forrás – ahol a filozófia nem tantárgy, hanem térkép. És ahol minden kérdés mögött ott rejtőzik egy másik – amit még sosem tettünk fel.
Prof. Szummer Csaba
pszichológus, filozófus, a módosult tudatállapotok egyik legelismertebb magyarországi kutatója
Pályáját közgazdasági majd szociológiai tanulmányokkal kezdte, de figyelme hamar a pszichoanalízis felé fordult. 1989-ben védte meg Freud nyelvjátékairól írott disszertációját, és kutatásai fokozatosan túlléptek a klasszikus pszichológia keretein. A fenomenológiai filozófia, különösen Merleau-Ponty és Husserl művei nyomán igyekszik megérteni, hogyan működik a tudat, amikor kilép a hétköznapi észlelés rutinszerű sematizmusaiból. A pszichedelikus élmények, az álom, a hipnózis és a trauma vizsgálata során elmélyült filozófiai tájékozottságára támaszkodik, és különös figyelmet fordít az éber normál tudaton túli területekre.
Beszélgetőtársam gondolkodása egyszerre reflektál a klasszikus fenomenológiai hagyományra (főként Husserlre és Merleau-Pontyra) és a kortárs tudományos és kulturális diskurzusokra. Munkájában a személyes és a tudományos reflexió nem egymást kizáró ellentét, hanem a tudatkutatást megtermékenyítő inspirációforrás. Előadásaiban és írásaiban arra ösztönöz, hogy ne elégedjünk meg az „éber normál tudatállapot” leegyszerűsített képével – hanem fedezzük fel a tudat gazdagságát, érzékenységét és kreatív lehetőségeit.
Legutóbbi könyveiben a pszichedelikumokkal, a fenomenológiai pszichológiával és a tudat határjelenségeivel foglalkozik – különös tekintettel a transzperszonális élmények és a társadalmi normák viszonyára.
A műsorban említett könyvek:
Szummer Csaba: Spontán értelemképződés módosult tudatállapotban
Szummer Csaba: Pszichedelikumok és spiritualitás
Szummer Csaba: LSD és más „csodaszerek”
Maurice Merleau-Ponty: A látható és a láthatatlan
Maurice Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája
Sigmund Freud: Tanulmányok a hisztériáról
William James: A vallási élmény változatai
Jean-Paul Sartre: Az Undor
Edmund Husserl (Varga Péter András - Zuh Deodáth (szerk.): Az új Husserl)
Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája
Zsigmond Szabó: The Ontology of Becoming
Szabó Zsigmond: A libidó antinómiája és más paradoxonok
Horváth Lajos: The Affective Core Self
Weöres Sándor: A vers születése
Bartos Tibor: Állami boldogság I. – Arany vasmacska,
Ez a beszélgetés ott kezdődik, ahol a tankönyvek többnyire véget érnek – az izgő-mozgó végtagoknál, a gyermeki öröm hangjainál, és annál a rejtélynél, hogy miért van az, hogy egyes gyerekek képtelenek nyugton maradni. Vendégünk F. Földi Rita kutató, aki az ADHD-t nem csupán diagnózisként, hanem történetként látja – a gyerekkor, a szabadság, és a fejlődő idegrendszer történeteként, amelyben a figyelem, a mozgás és az emlékezet szorosan összefonódnak. Arra tanít, hogy a gyerekek nem „meghibásodott gépezetek”, hanem testet öltött tudatok, elmék, akik ritmust, mintát és kapcsolatot keresnek – velünk és a világban.
Mai formabontó epizódunk házigazdája Jantek Gyöngyvér klinikai szakpszichológus, író – és nem utolsó sorban gyakorló szülő. Olyan világban lesz kalauzunk, amelyben a figyelem, a mozgás és az értelem összefonódik. És én is ott leszek, hogy feltegyem a végén az egyetlen kötelező kérdésünket.
F. Földi Rita
F. Földi Rita a Károli Gáspár Református Egyetem Fejlődés- és Neveléslélektani Tanszékének vezetője. Kutatásaiban a hiperaktivitás, a tanulási nehézségek, az elhízás pszichológiai tényezőinek vizsgálatára, valamint a reziliencia intergenerációs szerepére fókuszál. Klinikai szakpszichológus, aki 1998-ban szerzett PhD-fokozatot az ADHD és tanulási zavarok neuropszichológiájának vizsgálatából. Széles körben publikál, aktív szereplő a szakmai konferenciákon és a pedagógus továbbképzéseiben, gyakorlatorientált, neuropszichológiai szemléletével pedig a gyermekek fejlődési és tanulási kihívásainak mélyreható megértését szolgálja.
Munkásságában arra vállalkozott, hogy a „láthatatlan” tanulási és viselkedési zavarokat is megmutassa, megértesse velünk: az ADHD és tanulási nehézségek nem elvont diagnózisok, hanem családok mindennapi történetei. Olyan tudós, aki nemcsak a tudományos távolságtartás módján beszél témáiról, a mások – jellemzően gyermekek – lelkéről, hanem bele is lép azok világába.
Klinikai gyakorlatától a kutatószobán át a szülői és pedagógustovábbképzésekig azon dolgozik, hogy a neuropszichológiai kutatásból hidat építsen, amely összekapcsolja a családtagokat, a tanárokat és a gyermekeket. Hangját egyszerre jellemzi a tudományos pontosság és empatikus figyelem.
Jantek Gyöngyvér
Jantek Gyöngyvér klinikai szakpszichológus, író és családterapeuta-jelölt, aki a gyermek- és serdülőlélektan, a családi dinamika, valamint a digitális kor pszichológiai kihívásainak elismert hazai szakértője. Szakpszichológus, aki nem elégedett meg azzal, hogy a szakma biztonságos falai mögött csendben dolgozzon. Kilépett a rendelőből, és az irodalom nyelvén is megszólalt. Négy gyermek édesanyjaként pedig tudja, hogy a nevelés, a dackorszak, a digitális kor és a családi minták nem absztrakt fogalmak, hanem mindennapi csaták és apró győzelmek, amelyeket meg kell tanulnunk jól megvívni.
A Pisztrángok, szevasztok! című könyve a cyberbullyingról és a gyermeki önbecsülésről mesél, lírai mélységű verseiben és novelláiban, valamint közérthető, szakmailag megalapozott pszichológiai esszéiben a gyermeklélektan, a szülőség, a transzgenerációs minták és a digitális kor hatásai jelennek meg gyakorlati megközelítésben, humort és irodalmi érzékenységet csempészve a lélektan tudományába.
Jantek Gyöngyvér szakmai tudást, személyes hitelességet és irodalmi érzékenységet hoz a lélektan terébe. Hangján a klinika és az anyaszív szólal meg egyszerre – szakszerűen és emberien.
A műsor technikai szerkesztője Kajdy Péter.
A beszélgetésben említett könyvek:
F. Földi Rita: Az ADHD és a család
Jantek Gyöngyvér: Pisztrángok, szevasztok!
Dr. Benjamin Spock: Csecsemőgondzás, gyermeknevelés
Bruce D. Perry – Maia Szalavits: A ketrecbe zárt fiú
Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek
Oliver Sacks: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét
Oliver Sacks: Antropológus a Marson
Oliver Sacks: Ébredések
Oliver Sacks: Zenebolondok
Oliver Sacks: Hála
Egy ház, ami filozófiai állásfoglalás, társadalomkritika és kulturális emlékezethely? Egy ház a Duna árterében 18. századi cserepekkel a tetején, 19. századi márvánnyal a bejáratánál, 20. századi bérház körfolyosójának korlátjával és kortárs vízióval. Ebben az epizódban egy különleges dunaparti ház történetén keresztül beszélgetünk újrahasznosításról, természetközeli építészetről és arról, hogyan lehet a fenntarthatóság esztétikai minőség is. Szó esik Frank Lloyd Wrightról, Makovecz Imréről és Paul Virilióról, de szó esik a bontott anyagokról és az építésről mint közösségi élményéről is. Ez nem pusztán építészet: ez kultúra, környezeti felelősségvállalás és ellenállás a „hadtáptársadalom” túlerejével szemben.
Ekler Dezső
építész, formatervező, egyetemi tanár
Építészként városszociológiával foglalkozott, majd néhány évig mesterével, Makovecz Imrével dolgozott. 1991-ben nyitott önálló irodát. Tanított az Iparművészeti Főiskolán és a Budapesti Műszaki Egyetem, tizenhét éve a győri egyetemen oktat egyetemi tanárként. 2000-től 2012-ig a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt. Piranesi- (1989) és Palladio-díjas (1991), 1994-ben Ybl-díjat, 2003-ban Príma-díjat kapott.
Sokfelé ad elő, gyakran publikál hazai és külföldi folyóiratokban, számos kiállítása volt. Meghívott építészként részt vett az Alessi cég Tea and Coffee Towers projektjében (2000), majd porcelán csészéket tervezett számukra (2005). Ismert munkái: a nagykállói Harangodi tábor (1986-91), a Kaposvári Egyetem épületei (1988), a Disznókő Rt. (1993) és a HILLTOP Neszmély Rt. (1994) borászatai, a budapesti Margit Palace (1999) és Krisztina Palace (2005) irodaházak, a péceli általános iskola és a Goethe Intézet épülete (2002), a somlói Kreinbacher (2006), a győrújbaráti Pécsinger Borászat (2013), a nyíradonyi Gyümölcslé üzem (2018), és a nyíregyházi Lovarda (2018).
Korábban megjelent könyvei:
Ember és háza (2000),
Házak/Buildings (2014),
Tértörténetek (2018).
Új könyve:
Ekler Dezső: Tanakodtunk egy ökoházról
Vélemények a házról:
„Házat tervezni, majd abban élni, talán az egyik legsokrétűbb tapasztalat, amit egy építész átélhet… Ekler Dezső élettel teli expresszív költészettel, szórakoztató és önreflexív módon fejezi ki magát.”
Alessandro Massarente, a Construire in Laterizio címűfolyóirat szerzője
„Egy rendkívül idealista, kifelé forduló épület, mely az építész saját háza… tervezője az utolsó pillanatig újból és újból áttervezte, és végül a teljes szerkezetet bontott anyagokból építette meg.”
Gerle János – dr. Ferkai András – Varga Mihály – Lőrinczi Zsuzsa, az Építészeti kalauz. Budapest építészete a századfordulótól napjainkig című könyv írói
„Az ovális ház úgy emelkedik ki a földből, mintha hajó volna. Durva nyerstéglával készültek a falak, s az összképet a környékre jellemző régi cseréptető koronázza meg.”
Francisco Asensio Cerver, a Houses of the World című könyvírója
„Spontán gesztusokkal teli, kontextuális egész, ahol minden egyes részlet a másikból következik. Elkészültéig nem gyötrelmekkel teli rögös út vezetett… hanem a folyamatos formálás-formálódás öröme.”
Lovas Cecília, az Atrium folyóirat szerzője
„A természetes anyagok – fa, kő, téglák – bontott épületekből származnak. Máskülönben a szemétben végezték volna.”
Angelika Jahr, a Schöner Wohnen folyóirat szerzője
„Részletformáit a tervező az építés során alakította ki sokimprovizált, gondosan megoldott részlettel… A korszak egyik legérdekesebb épülete.”
Klein Rudolf – Lampel Éva – Lampel Miklós, a Kortárs MagyarÉpítészeti Kalauz című könyv írói
Lányi András a vendégünk ma – filmrendező, filozófus, zöldgondolkodó, örök kételkedő, aki új könyvében nem egyszerűen a múltba néz, hanem azon is elgondolkodik, miért nem nézünk oda többet. Ez a beszélgetés a 19. századból indul – Széchenyi, Kemény Zsigmond és Görgei világából –, de nagyon is a mához szól. Szó lesz történelemről és ökológiáról, emlékezetről és feledésről, kudarcokról és meggyőződésről.
Tartsatok velünk – keressünk együtt utat egy élettel teli történelembe, és egy eleven jövőbe. Egy beszélgetés a haza emlékezetéről – meg a felejtésről. És arról, mit üzennek nekünk azok, akiket már rég nem hallunk.
Lányi András író, filozófus, filmrendező
Lányi azok közé tartozik, akik nem egyetlen hivatást választottak – hanem egy egész életet a kérdezés szolgálatába állítottak.
Rendezett filmeket, írt regényeket és filozófiai esszéket, alapított egyetemi szakot és pártot, és közben mindig ugyanazt kereste: mit jelent emberként, egy közösség tagjaként és egy hazához tartozva élni abban a világban, amelyik látszólag már rég megfeledkezett önmagáról.
A hetvenes években filmeket készített – lírai történeteket egy olyan országról, amelyben túl sok volt a csend és túl kevés a szó. Aztán a nyolcvanas évek végén elhagyta a kamerát, hogy szavakkal dolgozzon tovább: szamizdatban írt, tüntetéseken szólalt fel, és ott volt azok között, akik a Duna partján először mondták ki, hogy a természet nem a jövőnk ellenfele, hanem a legmélyebb közös ügyünk.
Később megalapította a Humánökológia mesterszakot az ELTE-n, tanítani kezdett – és közben könyveket írt a politikáról, az etikáról és az ökológiáról. De valójában mindig ugyanarról: hogyan lehet együtt élni – közösségben egymással, a természettel és a közös múlttal. Műveiben a fenntarthatóság nem technikai kérdés, hanem lelkiismereti kihívás. Az Együttéléstan, Az ember fáj a földnek vagy a Bevezetés az ökofilozófiába mind ugyanazt a kérdést járják körül más-más irányból: hogyan lehet erkölcsösen jelen lenni egy civilizációban, amely a végéhez közeledik – és mit tehet ilyenkor a gondolkodó ember.
Lányi ma már nem a hangos közélet szereplője, de nem is vonult vissza. Inkább hátrébb lépett – és figyel. A 19. század árnyékában, klasszikusainkkal vitázva próbálja megérteni a mi századunkat. És közben bennünket kérdez: mit jelent számodra ez az ország? És ha elfelejtetted, hogyan tudnád újra kitalálni?
A beszélgetésben említett könyvek:
Lányi András: Búcsú a tizenkilencedik századtól
Lányi András: Bevezetés az ökofilozófiába
Lányi András: Hölgyek titkára
Charles Taylor: Sources of the Self
Széchenyi István: Nagy magyar szatíra
Kemény Zsigmond: Rajongók
Jókai Mór: A jövő század regénye
Visky András: Kitelepítés
Lev Tolsztoj: Háború és béke
A beszélgetésben említett filmek:
Lányi András: Segesvár
Lányi András: Ál-Petőfi
Következő vendégünk Lányi András lesz – filmrendező, író, ökofilozófus és környezetvédő, akit most új szerepben ismerhetünk meg: történelmi gondolkodóként.
Egy olyan emberrel beszélgetünk, aki egész pályáján azt kutatta, mit jelent ma közösséghez tartozni, hazáról és örökségről gondolkodni, felelősséggel és kétkedéssel élni.
Ez a beszélgetés a 19. századból indul – Széchenyi, Kemény Zsigmond és Görgei világából –, de nagyon is a mához szól.
Dr. Árkovits Amaryl
pszichiáter, kiképző pszichoterapeuta
1996-ban végzett a Pécsi Orvostudományi Egyetemen. 2000-ben pszichiátriából, majd négy évre rá pszichoterápiából szakvizsgázott. Kiképző DREAM- és családterapeuta, illetve hipnoterapeuta. Emellett okleveles gyásztanácsadó.
Az ország egyik legnagyobb múltú lelki elsősegély telefonszolgálatát vezeti, illetve több filmklubot szervez és vezet évek óta. Az önkéntes munkát és a civil aktivitást elengedhetetlennek tartja. Egyéni, pár- és családterápiát végez, posztgraduális képzésekben oktat, folyamatosan vezet önismereti csoportokat, szakmapolitikai tevékenysége szervesen kapcsolódik a pszichoterapeuta identitásához, miként az is, hogy folyóiratokban, könyvekben publikál, és szakmai témájú könyveket szerkeszt.
Jelenlegi szakmai érdeklődésének fókuszában az egyéni ésfamiliáris krízisek, a transzgenerációs történetek és traumák, illetve az lmbtqi fókuszú terápiák állnak.
Varga S. Katalin, PhD
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, hipnoterápia módszerben kiképző. Magánrendelés keretei között, dinamikus szemléletben felnőttekkel dolgozik. Életében fontos szerepet játszik a csoport, posztgraduális és módszerspecifikus képzésekben oktat, szervezetekben csoportos folyamatokat vezet, civil ügyekben elkötelezett.
Szakmai fészekként, az ELTE-PPK Pszichológiai Intézet és a Magyar Hipnózis Egyesület egyaránt részét képezik terapeutai identitásának. Érdeklődésének fókuszában mindig is a kapcsolat állt. Doktori értekezésének témája a Vizuális Imaginatív Szinkron, mely az egymásra hangolódás képzeleti tevékenységben megjelenő formáját jelenti.
A műsorban említett könyvek:
Árkovits Amaryl – Varga S. Katalin: A terápiás kapcsolat. Tizenhét írás
R. D. Laing: Bölcsek,balgák, bolondok. Egy pszichiáter útja
A L’Harmattan Kiadó új podcastot indít Nyílt forrás címmel!
Könyveink szerzőivel beszélgetünk emberi tapasztalatról, társadalmi felelősségről, gondolkodásról - olyan kérdésekről, amelyek túlmutatnak a szövegeken. Tudományosan hiteles, mégis közvetlen hangú beszélgetésekkel várunk minden második csütörtökön.
Első epizódunk, amelyben Árkovits Amaryl pszichiáterrel és Varga S. Katalin klinikai szakpszichológussal beszélgetünk, hamarosan érkezik.
Addig is: kövessétek a Spotify-on a Nyílt forrás podcastot!
A L’Harmattan Kiadó új podcastot indít Nyílt forrás címmel!
Könyveink szerzőivel beszélgetünk olyan kérdésekről, amelyek túlmutatnak a szövegeken: emberi tapasztalatról, társadalmi felelősségről, gondolkodásról. Tudományosan hiteles, mégis közvetlen hangú beszélgetésekkel várunk minden második csütörtökön.
Első epizódunk hamarosan érkezik. Addig is: kövessétek a Spotify-on a Nyílt forrás podcastot!