Ez a szívhez szóló mese óvodáskorú gyerekeknek, óvónőknek és anyukáknak szól. A történet az élet körforgásáról, a természet szeretetéről, az érzelmek megéléséről és az összetartozás fontosságáról mesél. A szereplőkön keresztül a gyerekek megtapasztalhatják, hogy a barátok, az emlékek és a jelen pillanat ereje hogyan segíthet átvészelni a nehézségeket.

Hiszem, hogy mindenkinek van egy küldetése az életben – és ha már egyvalaki hisz benned, sokkal könnyebb megtalálni az utat.

A bakonyi erdő közepén állt a kisfiú, a ló, a róka és a cica közös háza. Egy csendes téli napon a kisfiú sétára indult. Torka fájt, de a friss levegő jól esett neki. A fák között lépdelve visszagondolt az elmúlt évre, a ház építésére és a sok szép együtt töltött pillanatra. A szíve tele volt szeretettel – és kérdésekkel: meddig maradhatnak vele a barátai?

A ló már öreg volt, a tél nehezére esett neki. A kisfiú elérzékenyült, és egy kőre ülve gondolkodott. Ekkor bukkant fel a róka – láthatatlanul, mégis mindig a megfelelő pillanatban. Együtt tűzet raktak, majd megérkeztek a cica, a borzok, az őzek és még a vaddisznók is. Az erdő megtelt nevetéssel és finom illatokkal.

Egyszer csak egy szikra felcsapott, és megperzselte a cica farkát. A kisfiú gyorsan segített – ölelte, megnyugtatta, Borz doktor pedig ellátta a sebet. A veszély elmúlt, mindenki fellélegzett. A kisfiú ekkor a rókára nézett, aki így szólt:

– Nem számít, hány nyár vár még ránk. A fontos az, hogy kivel éljük meg. A barátaink mindig velünk vannak – a szívünkben.

A róka megtanította őt egy nyugtató mondókára, amit bármikor elmondhat:
„Az idő a társam. A barátaim mindig velem vannak. A jelenben élek, és elengedlek, félelem. Itt nincs helyed.”
A kisfiú mosolygott. Tudta, hogy nem kell félnie.