Egy 15 éves játékos új klubhoz igazol. Az átigazolását a sportigazgató támogatta. A korosztályos edzővel senki nem egyeztetett és ő nem is igazán örül az új játékosnak, amit edzésről edzésre ki is mutat felé. Folyamatosan piszkálja, a tényleges teljesítménytől függetlenül csak és kizárólag negatív kritikát kap, míg a csapattársai gyengébb teljesítménnyel is elismerésben részesülnek. A srác egy ideig jól bírja a „kiképzést”, de amikor már nem csak edzéseken, hanem mérkőzéseken is – mindenki szeme láttára és füle hallatára – megalázzák, akkor „belül” megtörik. Mivel erősnek és felnőttnek akar látszani, nem mutatja ki, hogy mennyire szenved. A szülei sem veszik észre, hogy bármi baj lenne. Nem tudják, hogy már elvesztette a csapattársak előtt is a tekintélyét és az öltözőben már a csapattársai is belekötöttek a fiukba, nem csak szóban, de fizikailag is megfenyítették. Amikor az edző ezt megtudja, jót mosolyog a történteken és még gúnyos megjegyzéseket is tesz. Több hónap után a srác egyik napról a másikra összeomlik, abba akarja hagyni a labdarúgást, de mielőtt ezt otthon bejelenthetné, megsérül. A szülők nem, illetve csak részben értik a történteket, de amikor mindenre fény derül, kiborulnak és felelősöket keresnek. Ki a felelős? Az edző? Az autokrata viselkedése miatt?A csapattársak, akik nem álltak ki mellette, sőt elhallgatták az öltözői eseményeket?Hol húzódik meg a határ, hogy minek kell az öltözőben maradnia és minek nem? A szülő, aki nem vette észre, hogy mi történik? Mikor kellett volna közbelépnie és hogyan? A gyerek, aki nem szólt? Vagy esetleg mentálisan nem elég erős a profi sporthoz? A klubvezetés, aki elnézte az edző magatartását? A múltra vagy a jövőre kell fókuszálni és esetleg sportpszichológus segítségét kell kérni? Mikortól érdemes külső segítségre támaszkodni, ha valaki profi sportolói karriert akar felépíteni? Több ponton is felmerül a sztoriban a kérdés; Szólni vagy hallgatni?