Minden rendszer legnagyobb hibája az, ami az előnye, miszerint ellenáll a változásnak. Ez biztosítja a rendszer stabilitását.

Ezt a tételt saját utamon is megtapasztaltam.

Első idevágó történetem:

1999-ben jelent meg A labdarúgás rendszerelmélete című könyvem, amely a recenziót író Mezey György szerint is szemléletet alakító jelentős olvasmány.

A rendszerelméletet mindenhol használják, egyedül a sportban nem nyert teret a mai napig (Magyarországról beszélek). Értsd: 22 éve nem sikerül áttörést elérnem a rendszerelmélet alkalmazásának frontján.

Második idevágó történetem:

2006-ban jelent meg A tradicionális magyar labdarúgás alapelvei című könyvem, melyben 4 éves kutatás után, egységes játékelméletté szerveztem elődeink játékkép tanításait.

Ezen, 15 éve meglévő tudás sem került bele még az oktatási rendszerbe. Értsd: a magyar futball eszmerendszerének fejlődése nem tananyag a magyar edző számára.

Kérdések, amelyek megfogalmazódtak korábban bennem:

• Hogyan és mi módon lehet egy zárt, futballbuta rendszert megnyitni, hogy az innováció teret nyerjen?

Először – 1999 környékén – próbáltam beépülni a közegbe és az új tudást népszerűsíteni. Kampányoltam, kapcsolatokat próbáltam építeni, szellemi támogatókat próbáltam szerezni, ingyen könyveket osztogattam. Előrelépni nem sikerült, ellenben az ellenségeim száma akaratomon kívül, folyamatosan nőtt.

Majd mérleget vontam 2004 környékén és úgy döntöttem stílust váltok és sokkterápiát alkalmazok. A hibákra rámutattam, a felelősöket megneveztem, a fennálló rendszert kritizáltam.

Ekkor tettem még egy utolsó kísérletet és a magyar tradícióról szóló könyvemből 1000 db-t ingyen szétosztottam. Ennek is nulla lett a hatása.

A döntési pozícióban lévő MLSZ alkalmazottak sokszor mondták nekem jó tanácsként, hogy légy diplomatikus, majd akkor teret kaphatsz a rendszerben. De időközben rá kellett jönnöm arra, hogy mindezt azért mondták, hogy maradjak csendben, mert akkor nem bántom a köreiket.

Vagyis bármit tehettem volna az elmúlt 22 évben, ha volt rajtam sapka, az volt a baj, ha nem volt, akkor az.

A lényeg:

• az innovatív gondolat nem tud teret nyerni egy zárt rendszerben.

Kérdéseim:

• Milyen legyen az út, milyen legyen a kommunikáció?
• Keményen fogalmazni a rendszer ellen vagy simulni a rendszerbe?
• Hogyan jusson el az ember a döntési helyzetben lévőkhöz és hogyan győzze meg azt, aki pozíciójánál fogva meggyőzhetetlen?
• Mit tegyen az innovátor, ha a rendszer nem érett az új tudás befogadására?
• Kell-e egy nem befogadó közegben magánakcióban népművelő munkát folytatni?
• Van-e értelme ellenségek gyűjtésének vagy inkább az ember csendben várja ki, azt a pillanatot, amikor felismerik a tudását?
• Mikortól van szüksége egy rendszernek a tudásra?
• Melyik az a pont, amikor a rendszer működtetői igénylik a tudást?
• Ki lehet-e termelni és hogyan a futballértelmiséget nem központi irányítással?
• Ki lehet-e hagyni a buliból az MLSZ-t és oktatási rendszerét?
• Hogyan lehet összefogást generálni egy olyan rendszerben, ahol valójában a futballfejlesztés senkinek sem érdeke?

Végül az eldöntendő kérdés:

• Van-e értelme Don Quijote-ként szélmalomharcot folytatni egy ügyért, ha maga az ügy, mindezt nem kívánja?
• Egyedül nekilássunk-e egy zárt rendszer reménytelen lebontásához vagy sem?

Vagy talán méginkább leegyszerűsítve, életem történetének nagy kérdése, hogy; Nekimenni vagy simulni?