A történetemet egészen a tehetség definiálásától indítanám, amely egy olyan különös adomány, amin az ember évszázadok óta nem győz álmélkodni és mivel egyéb magyarázat nincs rá, hajlamos isteni eredetűnek tulajdonítani. A különleges képességgel született emberekre azt mondjuk: „istenáldotta tehetségek”. Persze akadnak olyan tehetségek, akiknek az „eredőjét” megtalálhatjuk a családi háttérben, mint például Liszt Ferencnél, Puskás Öcsinél vagy épp Hosszú Katinkánál, hogy csak néhány nevet említsek azok közül, akiknek már valamelyik felmenője is azzal foglalkozott (jóval alacsonyabb színvonalon), mint amiben a gyereke kiteljesedett. De nem egy olyan tehetség is születik, aki a „semmiből jön”, akinek az ősei között hiába kutatnánk a tehetség gyökerét.
„Nincs még egy ország, ahol több lenne a tehetség, mint éppen magyar földön, de egyúttal nincs ország, ahol a tehetség nehezebben tudna teljes kifejlődéshez jutni, mint éppen miközöttünk. Az idegen nemzetek négyzetre emelik kiválóságaikat, mi, magyarok gyököt igyekszünk belőlük vonni.”
Gróf Klebelsberg Kunó szavai ezek, 1928-ból. Változott azóta valami?
Akkor járunk jól, ha a tehetségünkben bízva – vagy éppen gyermekünk tehetségében bízva, ha szülőként vizsgáljuk a témát – csak az álmainkat hajszoljuk vagy inkább maradjunk a realitások talaján, hozzunk racionális döntéseket, mely valószínűleg garantálja a középszert, nem fenyeget annyira az éhhalál veszélye, de a VB-aranyé sem?
Álmok vagy realitások?
